Első fejezet

“Crawley is grey and uninspiring with an undercurrent of violence. It’s like a pimple on the side of Croydon.” 

“Crawley szürke és demotiváló, némi rejtett erőszakkal. Olyan, mint egy pattanás Croydon oldalán.” - Robert Smith

Bár félúton fekszik London és Brighton között - előbbitől 35 mérföldnyire délre, utóbbitól, ami a déli parton fekszik, északra, de Crawley aligha olyan város, ahol a zenei forradalom magjait hintették el. Egy író szerint a város olyan, mint “egy lábtörlő, amibe beletörlöd a lábad, mielőtt a vidéket elhagyva Londonba mész”. Amikor a Smith család 1966-ban átköltözött ide, a londoni klubok -  mint például a The Marquee, ahol a 60-as évek közepén a The Who ígért (és kínált) “Maximum R&B”-t, és a The Bag O’Nails, ahonnan elkezdődött Jimi Hendrix szupernova-szerű felemelkedése - mintha egy másik bolygón lettek volna. Nem tűnt túl valószínűnek, hogy a főutcáján úgy sétálnának fel és le a Carnaby Street-i divat (egy, a Soho-ban lévő híres bevásárlóutca Londonban, kb. mint Budapesten a Váci utca - szerk.) elkötelezettjei, mint a pávák.

Megjegyzendő, hogy a XX. század végén Crawley-nak volt néhány szokatlan lakója is, többek közt Robin Goodridge, a Nirvana-klón Bush nevű együttes dobosa, és Adam Carr, aki azzal lett híres, hogy kétszer is megszavazták az év legjobb homoszexuális szerzőjének a The Gay Times-ban. De legfőképp józan, szilárd és változatlan volt a középosztálybeli Sussex megyei város. Ahogy azt Robert Smith, aki 1964 óta, amióta az iskolabuszon először találkozott a társalapító Lol Tolhurst-tal, a harminc-egynéhány páratlan évet és 30 millió eladott lemezt jegyző  zenész is megjegyezte egyszer az otthonáról:

“Crawley szürke és demotiváló, némi rejtett erőszakkal. Közvetlenül a Gatwick reptér mellett fekszik egy zöldövezetben. Ez egy szörnyű hely, semmi nincs ott. Az apám az Upjohns gyógyszeripari vállalatnak dolgozott. A munkája miatt kellett leköltözni Sussex-be, mert a cég croydon-i székhelyű. Az összes iskolám Crawley környékén volt. Olyan, mint egy pattanás Croydon oldalán.”

Kicsit később, a városhoz közeledve Smith megjegyzi: “Rengeteg lehetőséget kínál a kikapcsolódásra Crawley, feltéve, hogy a kikapcsolódás  alatt azt érted, hogy jól lerészegedsz”. Manapság legalább 14 kocsma sorakozik a főutcán, melyek remek elfoglaltságot kínálnak az iszákosságáról jól ismert Smith számára, amikor hazalátogat a szüleihez, Alexhoz és Ritához  Bognorból, ahol él. Crawley-t a mai napig az otthonának hívja.

Mindamellett, Crawley egy megtervezett város volt. Hivatalosan 1947. január 9.-én , nem sokkal a II. világháború vége után, 50.000 fős lakosságra tervezett infrastruktúra építésére lett kijelölve. (Manapság kb. 85.000 lakosa van a városnak). A háború utáni gyors növekedés során az “Új Város” fokozatosan elnyelte a körülötte lévő kis falvakat, mint a nyugatra eső Ifield-et, a keletre eső Worth-ot, Pease Pottage-ot délen és az északi fekvésű Lowfield Heath-ot. A növekedés gyors volt.

Az “Új Város” története folyamán, amilyen jellegtelen volt, bár új irodák és mérnöki cégek jelentek meg  itt - és nemigen történtek itt izgalmas felfedezések vagy híres csaták - a történelme nem nyúlik vissza ezer évre. Tény, hogy a régió fejlődésének kezdete ie. 500-ra datálható. 400 évvel később pedig megjelentek itt az első egyszerű kemencék is. A sussex-i terület ezért a régóta őrzött hagyományai révén kapta korábban a Furnace Green (Zöld kemence) nevet. [...]

Először 1316-ban tűnik fel Crawley angolszász eredetű neve, mely korábban Crowleah and Crauleia-ként volt ismert. És mit mond az etimológia? “Crow” varjút jelent, “leah” pedig legelőt. Varjúlegelő - nem valami bájos.

1450 során, a High Street-en megalapították a George Hotelt, mely istállókat és szobát kínált az átutazóknak, hogy aztán folytathassák az útjukat valami izgalmasabb hely felé. Néhány évszázaddal később a hely arról híresült el, hogy egy helyi “híresség”, John George Haigh, az úgynevezett savfürdős gyilkos, itt szedte fel legalább az egyik áldozatát. [...]

Ebbe a zöld és demotiváló városba költözött tehát Robert Smith és családja - apja, James Alexander Smith, anyja Rita Mary (szül. Emmott) és a testvérei Richard, Margaret és a még kisbaba Janet - Smith szülővárosából, Blackpoolból (Lancashire). Először, 1962 decemberében Horley-be a Vicarage Lane-re költöztek, ahol a közvetlen szomszédjuk Laurence Tolhurst nagymamája lett, és ahonnan akkoriban két utcányira, a Southlands Avenue-n lakott a The Cure társalapító Lol. Ezt követően, 1966 márciusában átköltöztek Crawley-ba, hogy apja közelebb legyen a munkahelyéhez, az Upjohns-hoz. Erősen ironikusnak tűnik, hogy egy gyógyszeripari cégnél dolgozott, lévén a fia később, a 80-as években masszív drogfogyasztó lett. 

Robert 1959. április 21.-én született, a Smith család harmadik gyermekeként. A sorban megelőzte őt nővére, Margaret (1950. február 27.) és bátyja Richard (1946. július 12.). Húga, Janet 18 hónappal utána született, így jelentős korkülönbség van a két idősebb, és a két fiatalabb Smith testvér között.  Robert ragaszkodik ahhoz, hogy ő nem tervezett gyerekként született meg, továbbá, hogy Janet húga is csak azért született meg később, hogy neki legyen korban  megfelelő társasága. “Anyám nem tervezett engem” - mondta ezt 1989-ben - “Ez az oka a köztünk lévő nagy korkülönbségnek. És ha már egyszer megszülettem, nem tetszett neki az ötlet, hogy egyetlen kisgyerek legyek a családban, így meglett hamarosan a húgom is”. Smith ki is használta az új szerepét, amibe idősebb testvérként került, oly módon, hogy elriasztja Janet-et attól, hogy rendesen beszéljen, és ő tolmácsol helyette. “Azt mondtam, hogy Janet jégkrémet szeretne, miközben valójában a wc-re akart kimenni”.

2000-ben egyszer arról beszélt, hogy noha csak 3 évet élt északon, időbe telt elhagynia az ott szerzett írnek hangzó blackpool-i kiejtését, amit az ottani játszótereken hallott. “Blackpoolban születtem - emlékszik vissza - és az életem első néhány éve ott telt. Amikor lejöttünk délre, igazából egy erős északír akcentusom volt, ami miatt durván cikiztek az iskolában. Ez valószínűleg nem segítette a beilleszkedésemet”. Eszébe jut egy másik, korábbi családi vitája a szüleivel, miszerint szülei ragaszkodtak ahhoz az északi kiejtéshez. “Anyu és apu ezzel az északi kiejtéssel beszéltek otthon. Az iskolában mindig feltűnt nekem valami, amit akkoriban nem igazán értettem meg. Azt hittem, hogy mindenki rosszul mondja a “fű” szót. De később, tinédzser koromban már szándékosan intonáltam másként. Addigra azt hiszem már egy kissé hatásvadász módon használtam az északi akcentusomat”. Felidéz néhány erős blackpool-i gyerekkori emléket is, melyek  úgy érzi megmagyarázzák az egész életében érzett tenger iránti vonzalmát. “Biztos vagyok abban, hogy az első éveimben sok időt töltöttünk a tengernél, és emiatt érzek ilyen nagy szeretetet a tenger iránt. Minden egyes alkalommal, amikor nyaralni megyek, mindig a tengerpartot választom”. Smith feleségével, Mary-vel, aki az első és egyetlen igazi szerelme, most Bognorban lakik, ami megfelel azon régóta dédelgetett álmának, hogy a víz mellett éljen. Úgy látja, hogy a tengerparti élete egy egyszerű kiterjesztése a korai gyerekkorában Blackpoolban megélt tapasztalatainak. “Azt akartam, hogy amikor felébredek, halljam a tengert. Ez összeköt a gyerekkorommal, a tiszta boldogsággal és az ártatlansággal. Szeretem a tenger zenéjét és illatát”.

Smith visszaemlékezései annyira erőteljesen kapcsolódnak a gyerekkori ártatlansághoz, hogy úgy hiszi lehetetlen, hogy visszatérjen oda. Egyszerűen nem akarja lerombolni az illúzióját. “Nagyon élénk emlékeim vannak, a sétányról, a partról, az illatokról, és ezek varázslatos emlékek, melyek felidézik az ártatlanság és a csodák korát. A legkorábbi emlékem az, hogy ülök a tengerparton Blackpoolban, és tudom, hogy ha visszamennék oda, szörnyű lenne. Tudom, hogy milyen Blackpool, és semmi sem hasonlít ahhoz, mint amilyennek gyerekként képzeltem.”

Apjának, Alexnek volt egy Super8-as kamerája, és még mielőtt a család délre költözött, lefilmezte a családot, külön a kisbaba Robertet is, a strandon, ahogy ott hülyéskedtek.
Egy 2001-ben készült interjúban felfedi más korábbi emlékeit is a Placebo énekese (egyúttal nagy Cure rajongó), Brian Molko előtt. “Van egy csomó film, amin az látható, hogy futok, mint egy őrült, és szamarak vannak a háttérben. Emlékszem, hogy láttam a húgomat gilisztákat enni. És, hogy őszinte legyek, én ástam ki azokat a gilisztákat, amiket ő megevett. Olyan három éves lehettem, ő pedig kettő. anyám megbüntetett ezért - azon kevés alkalmak egyik volt az, amikor kikaptam. Még a szamarak illatára is emlékszem”.

A kitaláció, a mítosz-gyártás, kamuzás és a hülyéskedés egy olyan része Robert Smith-nek, ami gyakran megjelenik a sokszor megismétlődő végtelen interjúk során, és ez egy különösen sötéten előadott Cure előtti élettörténet megalkotását eredményezte. Többször utalt már a Smith család részegességére, és jellemző módon ezt a képet nagyon igyekezett fenntartani az elmúlt 30 év során. Smith részben még a szüleit is hibáztatta az általa mindig is élt éjszakai életmód miatt - azokat a szülőket, akik időnként még a turnékra is elkísérték az együttest, és remek módon dokumentálták az ő mérgező életstílusát. Gyakran szokott emlegetni egy bizonyos Robert bácsit is (egyike azoknak, aki a banda 1989-es nagy slágerét, a Lullaby-t is inspirálták), aki szemmel láthatóan rendelkezik az összes olyan piszkos-öregember tulajdonsággal, mint Uncle Ernie, akit oly hátborzongató módon játszott el Keith Moon a Tommy című Ken Russel filmben.

Felső kép: 5 évesen 

Alsó kép: Anyjával, Ritával Blackpool-ban