Az első gyors benyomások

Először is furcsa érzés, hogy úgy próbálok az első benyomásokról írni, hogy a dalok többségét már korábban hallhattuk erről az albumról. Ez kicsit olyan, mint amikor régen a rongyosra hallgatott, ezerszer átmásolt kalózkazetták után végre kezünkbe vehettük az eredeti albumot: itt van az igazi, most már tényleg meghallgathatom.

A legelső meghallgatás után nem tudtam nem kitekinteni a DM Memento Mori-jára, legalábbis abban az értelemben, hogy egy eléggé hasonló élményt okozott: ez egy olyan közösségi élmény, ami akkor hasít a legjobban, ha egyedül éled meg.
Képzavar? Igen, tudom, de tényleg így éreztem elsőre. Szóval van itt egy album, olyan tartalommal, ami nagyon személyessé válhat, a saját körülményeinktől függően, attól függően, hogy mennyi élettapasztalattal a hátunk mögött hallgatjuk, és, hogy ha értek már, akkor milyen szintű veszteségek.
Szóval nálam ez az érzelmi része brutálisan betalált, és valószínűleg emiatt máris elfogultabb vagyok, mint lettem volna 10-12 vagy akár 20 éve - és nálad is teljesen más lesz, ha éppen egy olyan korszakodban vagy, amikor még kisebb gyereket nevelsz, és még életben van minden szeretted, vagy nem mentek el mellőled örökre az igazi barátok.

Az eddig hivatalosan kiadott Alone és A Fragile Thing dalok már korábban kislemezként kijöttek, arra egy kicsivel több időt kaptunk így az emésztésre.

Az Alone egy mély meditáció a múlandóságról. A megjelenésekor már lejegyeztem a gondolataimat a dallal kapcsolatban, aki szeretné újra elolvasni a bejegyzést, itt olvasható a korábbi elemzés.

And Nothing is Forever
A koncerteken is tetszett már, vártam, hogy kijöjjön hivatalosan is. Találtam új hangokat benne a koncerteken hallottakhoz képest, ami jót tett ennek a dalnak. Szép, mély, őszinte és elgondolkodtató szöveg. Elégikus, visszafogott, de mély fájdalom: szép emlékeztető arra, hogy mennyire törékeny minden, amit fontosnak tartunk. 
Ez a dal olyan, mint egy halk, utolsó szívverés, amit az ember akarva-akaratlan hallgat, és közben beletörődik abba, hogy a világ szép, de múlandó - azt sugallja, hogy az igazi érték talán éppen abban rejlik, ami nem örök - mert ettől válik minden pillanat maradandóvá, még ha ez fájdalmasan is érint minket.

A Fragile Thing 
Míg az Alone sötétsége végigkísér bennünket, addig a Fragile Thing egy finomabb, belső világot tár elénk. Ahogy egyre többször hallgatom, egyre jobban tetszik. A dalban ott van a reménytelenség, a tehetetlenség, a sebezhetőség és a vágyakozás arra, hogy felélesszük azt, ami már elveszett. Rétegeiben megmutatkozik a kétségbeesés, és a fájdalmas valóság felismerése: a két ember közötti szakadék felett már nem lehet hidat építeni. A megbánás, amely a döntéseinket követi - különösen akkor, ha kizáró szükségletek között kell választanunk, még ha biztosak is vagyunk abban, hogy a helyes döntést hoztuk meg - ennek a dalnak a legfőbb inspirációja.

A zene, amit ehhez a szöveghez kaptunk, tökéletesen passzol. Segít elindulni ezen az érzelmi utazáson. Ahogy a dal komoran, szomorúan kezdődik, nem titkolja azt a reménytelen vágyódást, az önmagunkban való csalódást, amelyről Robert énekel. A refrén ritmusa pedig valahogy mégis eléri, hogy elfogadjuk és méltósággal viseljük mindezt.

Warsong
Hello Reeves!
Igen, halljuk, hogy itt vagy, nagyon is.
A Warsong a The Cure sötét balladái közül is kiemelkedik; komor utazás a keserűséggel átitatott kapcsolatok mélyén, ahol a belső háború nemcsak elkerülhetetlen, de örök. A vonósokra emlékeztető, baljós szintetizátorral induló bevezetés lassan nyitja meg a szakadékot, amelybe nem sokkal később Reeves gitárszólója úgy zuhan alá, mint a végzet maga. Robert éneke csak a dal közepén tör elő, mintha a felismerés súlya végül elnyomhatatlanul felszínre törne: a harc a lényünk része - nincs menekvés, csak az örök küzdelem árnya. 
A dal a végletekig feszült emberi kapcsolatokról szól, ahol a szeretet és a gyűlölet összefonódik, miközben a felek az önmarcangolás és a kölcsönös pusztítás spiráljába kerülnek, képtelenek békére lelni. A Robert keserű felismerése, hogy a harc és az önpusztítás mélyen gyökerezik bennünk, mintha eleve erre lennénk ítélve. Szavaiban ott lappang az a lemondó fájdalom, hogy bár vágyjuk a békét, végül mégis újra és újra ugyanazokba a konfliktusokba sodródunk, mintha az örök küzdelem elkerülhetetlen lenne.
Ezeket a sorokat pedig külön kiemelném:
I want your death
You want my life
Élet és halál, két egymásnak ellentmondó fogalom, és mégis ugyanazt fejezi ki ezekkel a szavakkal Robert. Igazán szemléletes, az érzelmi hangsúlyt dühös fájdalomig fokozó antitézis: színtiszta robertizmus, 

Drone:Nodrone
Mivan?? Most komolyan, mi történik itt?
David Bowie és a Korn törvényen kívüli szerelemgyereke, akit titkon nevelgettek évek óta, hogy aztán egyszer csak hirtelen The Cure legyen belőle.
Te, ahogy rám rúgja az ajtót ez a basszus rögtön az elején... de konkrétan úgy, hogy nem is a fülemmel hallom a ritmusszekciót, hanem a torkommal. Kissé még fojtogat is, de mégis valahogy afféle jóleső módon. Valahogy ilyennek tudnék elképzelni egy pszichedelikus, dühös rettegést.
Korn mama szigorúan nem ereszt, aztán érkezik Bowie papa, és egy kicsit fellélegezhetünk, és máris előugrik Robert, mint egy  Never Enough-os - Wrong Number-es útkereső, zavarodott kamasz, meg az ő mélyen gyökerező   identitásválsága és válaszkeresése.
Szép kis család ez.

I Can Never Say Goodbye
Az előbbi torokrúgás után jól esik egy kis ismerősen nyugodt szomorúság.
Ez egy fájdalmasan őszinte dal, amely a testvér elvesztésének elviselhetetlen érzését és az elkerülhetetlen búcsúval járó belső küzdelmet ábrázolja. A sötét novemberi égbolt és a vihar képekkel Robert Smith mély gyászt és tehetetlenséget fejez ki, miközben „valami gonosz” közeleg, hogy elvegye szeretett testvére életét. A dal a reménytelenség és az elfogadhatatlan veszteség hangulatait ötvözi, miközben Smith képtelen kimondani a végső búcsút. 
Az I Can Never Say Goodbye egy mélyen személyes dal, amelyben Robert Smith a bátyja elvesztésével való küzdelmet dolgozza fel. A sötét novemberi égbolt és a vihar képei a halál könyörtelen, elkerülhetetlen erejét idézik, amely közeledik, hogy elragadja a testvérét. A "Something wicked this way comes" sor Shakespeare Macbeth-jéből származik, ahol a gonosz közeledése utal Macbeth bukására. Smith esetében azonban a "gonosz" maga a halál fenyegető jelenléte, nem pedig bűn. Ez a referencia még inkább kiemeli a halállal szembeni kiszolgáltatottság érzését, amelyet Smith átélt bátyja halála kapcsán.

All I Ever Am
Ez egy teljesen új módja volt annak, ahogyan egy korábban kiadatlan dalt megismerek és befogadok. Soha nem csináltam még olyat, hogy először csak a dalszöveget olvasom – próbálom értelmezni, és átvenni a dal hangulatát, mielőtt egyetlen hangot is hallanék belőle. Ennek köszönhetően az AIEA sokkal közelebb került hozzám, mintha csak rögtön meghallgattam volna. Nyilvánvaló, hogy a legerősebb benyomást általában a zene váltja ki, de így, hogy semmi nem vonta el a figyelmemet a dal mondanivalójáról, egészen más tapasztalat lett ez a befogadás, és teljesen átértékelte a dalhoz való viszonyulásomat - mintha először a szöveg húzott volna be egy olyan belső világba, amelyet a zene csak még tovább mélyít.

És itt volt az első wow, ami a link mögött olvasható, még a csupasz, zene nélküli változatról:
Egy belső labirintus - Minden, ami valaha vagyok

Furcsa, mégis lebilincselő érzés, ahogy a zenét hallgatom hozzá a vershez, és nagyon bejövős így. Nincs 48 órája, hogy kijött, és máris meghallgattam vagy... sokszor. Próbáltam megtalálni benne, hogy mi az, ami ennyire megragadott benne… Most kezdem kapizsgálni. Szóval itt van ez a súlyos, komor, mély értelmű szöveg, és a kissé fenyegetőnek tűnő dobok már rögtön az elején, a határozottan disszonáns billentyűk, amik a dobot kísérik, ezáltal rögtön kissé feszültséget keltenek,  és ez a kettő nem simul harmonikusan egymáshoz, így adva azonnal érzelmi töltetet a dalnak, miután belép a vidámabbnak hallatszani akaró gitár, a könnyedebben lebegni próbáló billentyűk néha, és akkor minderre rájön Robert könnyednek tűnni akaró vokálja. Tudod, olyan az egész, mint amikor sírsz, mert valami fáj, megkérdezik tőled, hogy jól vagy? Nyilvánvaló módon nem, de azért azt válaszolod egy könnyes mosollyal, hogy persze, minden rendben, csak hagymát pucoltam. Az egész olyan ambivalens. Könnyed, lebegő, lebegtetett ambivalencia, ez jellemzi ezt a dalt. Poignant beauty, szép szomorúság, érzelmi paradoxon. Tényleg egy labirintus az egész.
Pff, én teljesen kész vagyok tőle.

Endsong
Igen, ez jó. Mély, nehéz, szeretjük. 

Összességében,
nekem bejön az album, bár még emésztenem kell. Ha két szóval szeretném jellemezni: retrospektív önmarcangolás. 

A Songs of a Lost World egy igazi életműösszegzés, amely Robert Smith számára szinte egy belső utazás és számvetés a jelenből visszatekintve. Az album dalszövegei mélyen elmerülnek a személyes emlékezésben – a múló idő, a belső harcok, a hiábavaló vágyakozás – és felerősítik azokat az inspiratív irodalmi és zenei hatásokat, amelyek Smith egész pályafutását végigkísérték. Az Alone konkrét utalása Dowson költészetére, a Drone:Nodrone sorában felsejlő Lennon-referencia és az All I Ever Am „dark and empty stage” képe mind olyan művészek előtt tisztelegnek, mint Camus, Shakespeare és David Bowie, akik mind mély nyomot hagytak Smith művészi világában. Bowie, Smith gyerekkori példaképe, illetve Camus egzisztenciális filozófiája és Shakespeare drámaisága mind-mind szimbolikus jelenléttel bírnak az albumon, mintha Robert épp ezekkel a szellemekkel „beszélgetne”, ahogy újraértékeli élete és munkássága mélyebb rétegeit.

Az album sokak számára a Disintegration-nel állítható párhuzamba, mintha annak egyfajta folytatása lenne - egy újabb fejezet, amely az idő múlásával a veszteséget és a melankóliát még érettebb formában jeleníti meg. Az elkövetkezőkben részletesen belemegyek majd az egyes dalok elemzésébe, hogy még jobban megérthessük, hogyan fonódnak össze ezek az irodalmi és zenei utalások a SOALW komplex és mélyen átélt világában.

Ahogy az album szól, újra és újra visszatér a különös kettősség: elengedés és mégis kötődés, szomorúság és mégis megkönnyebbülés. Talán ezért válik annyira részemmé - ez a zene egyszerre tükrözi, és meg is gyógyítja a legmélyebb érzéseimet.

Ha én is hasonlítani szeretném a Disintegration (1989) albumhoz, ami a szakrális himnuszok gyűjteménye, egy érzelemviharokból álló utazás, kék, lila és fekete színekben, amit egy halk fehér fátyol borít, akkor a SOALW a retrospektív balladák hajója, mely az ezt megelőző 13 albumnyi élettapasztalatot hordozza, miközben úszik bele a naplementébe. Egy fekete-fehér naplementébe.
Fátyol nélkül.