Nem minden zenész „szerepel”.
Vannak, akik jelen vannak. Perry Bamonte ilyen volt.

A The Cure számomra nem zenekar volt, hanem állandó társ. Ott volt kamaszkorban, veszteségekben, átmenetekben, hallgatásokban. És Perry… ő nem tolta magát előre. Nem akart emlékezetes lenni. Mégis az lett.

Gitár, billentyűk, háttér, hangulat.
Az a réteg, amit nem tudsz külön kiválasztani, csak akkor érzed, amikor eltűnik.

A legutóbbi turnén, amikor újra ott állt a színpadon, történt valami furcsa. Nem nosztalgia volt. Inkább egy rövid időzavar. Mintha visszakaptam volna azt az énemet, aki először hallotta ezeket a dalokat. Aki még nem tudta, mi minden fog eltörni később.

Most már tudom: ajándék volt, hogy még láthattam.

Az A Letter to Elise azóta másképp szól.
Nem vigasztal. Nem magyaráz. Csak csendben emlékeztet arra, hogy volt egy idő, amikor az érzések még nem voltak szégyellnivalók.

Perry Bamonte nem ment el.
Beépült.
A hangulatba. A dalokba. Belém.

És amíg ezek a számok megszólalnak, addig ő is ott van.
Csendesen. Pont úgy, ahogy mindig is volt.

Fotó: thecure.com

https://www.thecure.com/news/2025/12/perry-archangelo-bamonte-1960-2025/

https://grokipedia.com/page/Perry_Bamonte

Amikor először olvastam a „Bodiam Sky” szövegét, olyan érzés fogott el, mintha valaki visszarepített volna a fiatalságomba. Ez a dal mintha csak egy régi, gondtalan nyári nap emléke lenne, amikor minden egyszerűbb volt, és az élet ígéretei végtelenek. Még nem hallottam a teljes dalt, de az olvasott sorok már most megérintenek, és alig várom, hogy halljam Robert Smith hangján, hogyan kel életre ez az időtlen álom.

A dalban Bodiam, az ősi kastély romjai, nem csak egy konkrét helyet jelöl, hanem az időtlenség és a múlt emlékekkel teli világát, amelybe a szereplők visszatérnek. Ahogy a nap felkel és lenyugszik a bodiami ég alatt, a szövegben ezek a képek végigvezetnek minket egy történeten – az ígéretek világán, ahol a szerelmesek megfogadják, hogy soha nem változnak, és ahol a szerelem a végletekig kitart. 

A rajongói csoportokban az utóbbi néhány órában különös izgalom uralkodott el: egy eddig teljesen ismeretlen dalszöveg került elő, amelynek címe Bodiam Sky. Bár maga a dal nem szerepel a Songs of a Lost World album standard kiadásán, a deluxe verzió bookletjében mégis ott lapul, mint egy titkos üzenet. Mi lehet ennek az oka? A válasz egy nemrégiben megjelent Robert Smith-interjúban rejtőzik, és őszintén szólva, ettől még misztikusabb az egész történet.

First Impressions

It’s an odd feeling, trying to capture “first impressions” when we’ve already heard most of these songs before. It reminds me of how we used to pass around well-worn, endlessly copied bootleg tapes before finally getting our hands on the real album – something that could actually be ours to hear as it was meant to be.

For those who might not know, this experience was especially common in Hungary and the rest of the former Eastern Bloc up until the ‘90s. Back then, Western music like The Cure didn’t reach us easily due to the restrictions on Western media under socialism. Despite these barriers, fans found ways to spread music through copied tapes and gatherings, creating an underground community that thrived on a shared passion for what was, in a sense, forbidden. It was a kind of movement, a bond that bridged us across closed borders and made the music feel even more essential.

After the initial listen, I couldn’t help but think back to Depeche Mode’s Memento Mori. Both albums elicit a similar sensation – an experience that resonates most deeply when you’re alone, though somehow paradoxically shared. Perhaps it sounds like a contradiction, but this was truly my first reaction. This album holds content that feels profoundly personal, depending on one’s life stage, experiences, and the weight of past losses.

Az első gyors benyomások

Először is furcsa érzés, hogy úgy próbálok az első benyomásokról írni, hogy a dalok többségét már korábban hallhattuk erről az albumról. Ez kicsit olyan, mint amikor régen a rongyosra hallgatott, ezerszer átmásolt kalózkazetták után végre kezünkbe vehettük az eredeti albumot: itt van az igazi, most már tényleg meghallgathatom.

A legelső meghallgatás után nem tudtam nem kitekinteni a DM Memento Mori-jára, legalábbis abban az értelemben, hogy egy eléggé hasonló élményt okozott: ez egy olyan közösségi élmény, ami akkor hasít a legjobban, ha egyedül éled meg.
Képzavar? Igen, tudom, de tényleg így éreztem elsőre. Szóval van itt egy album, olyan tartalommal, ami nagyon személyessé válhat, a saját körülményeinktől függően, attól függően, hogy mennyi élettapasztalattal a hátunk mögött hallgatjuk, és, hogy ha értek már, akkor milyen szintű veszteségek.
Szóval nálam ez az érzelmi része brutálisan betalált, és valószínűleg emiatt máris elfogultabb vagyok, mint lettem volna 10-12 vagy akár 20 éve - és nálad is teljesen más lesz, ha éppen egy olyan korszakodban vagy, amikor még kisebb gyereket nevelsz, és még életben van minden szeretted, vagy nem mentek el mellőled örökre az igazi barátok.

This post is appearing in an unusual format on this blog: I’m sharing my first impressions on the lyrics of All I Ever Am, a song that hasn’t been officially released yet – and I’m doing so without having heard the music. On 27th October, images of the album cover and lyrics from Songs of a Lost World surfaced in fan groups, so for now, I’m diving into the world of this song through its lyrics alone, attuning myself to the album’s likely melancholic and dark atmosphere.

Reading the lyrics, I feel a sense of timelessness. The song's structure itself mirrors this timeless floating: “I think too much of all that’s gone,” Robert begins with the past, later turning to “I think too much of all to come,” contemplating the future. Between these two, the present almost feels trapped, perhaps explaining why “never quite enough” seems to define every moment. Robert delves deep into his past, into choices that could never have been entirely perfect or complete. He describes memories as if they were hazy, decaying impressions of something once real, reinterpreted and blurred over time. Feelings and experiences fade, and the poetic line “hopelessly misremember” suggests that perhaps memories were never accurate – or can never be exact enough to find meaning within. As he says, “Hopelessly misremember,” it’s as though his own memories betray him. The decisions he made in his younger days now appear as reflections of a recklessness borne of ignorance and a lack of consequences. Each line in the song shows that, despite seeking fulfilment, he somehow never quite found it – neither within himself nor with others.
The line “weary dance with age” is especially evocative: in Robert’s earlier work, the motif of dance often symbolised joy and love (think of Just Like Heaven) – but here it morphs into an image of resignation and exhaustion. This transformation perfectly illustrates how he reinterprets his own motifs over time. 

Ez a bejegyzés rendhagyó módon jelenik most meg ebben a blogban: egy hivatalosan még meg nem jelent dal, az All I Ever Am szövegéről írom le az első gondolataimat, és mindezt úgy, hogy a zenét még nem hallottam. Október 27-én  rajongói csoportokban néhány kép került napvilágra az új album, a Songs of a Lost World borítójáról és szövegeiről, így egyelőre a dalszöveg alapján próbálok a világába merülni, ráhangolódva az album várhatóan melankolikus, sötét hangulatára.

Ahogy olvasom a szöveget, elkap az időtlenség érzése. A dal szerkezete maga is tükrözi ezt az időtlen lebegést: "I think too much of all that's gone" - kezdi Robert a múlttal, majd később "I think too much of all to come" - fordul a jövő felé. E két túlzó gondolkodás közé szorul a jelen, talán ezért is "never quite enough" minden pillanat. Robert mélyen visszatekint a múltra, azokra a választásokra, amelyek talán soha nem lehettek tökéletesek vagy teljesek. Úgy ír az emlékekről, mintha azok csak homályos, foszladozó lenyomatai lennének valaminek, ami egykor megvolt, de az idő átértelmezte és elmosódottá tette. Az érzelmek és a tapasztalatok halványulnak, és a "rosszul emlékezés" költői sorai azt sugallják, hogy talán az emlékek sosem voltak pontosak - vagy sosem lehetnek elég pontosak ahhoz, hogy értelmet találjunk bennük. "Hopelessly misremember," mondja, mintha saját emlékei is elárulnák. Azok a döntések, amelyeket fiatalabb korában tett, most már inkább a tudatlanság és következmények nélküli merészség tükröződései. A szöveg minden sorával megmutatja, hogy hiába próbál beteljesülést találni, valahogy sosem sikerült elégnek lennie - sem önmagának, sem másnak.  

Amikor Robert Smith újra felfedezett egy régi verset, valami mélyen megmozdult benne. Ernest Dowson Dregs című költeménye, egy rejtett kincs, amit évekig egy könyv lapjai között őrzött, hirtelen visszatért hozzá. Smith szavai szerint: „Egy könyvet vezetek, amibe évek óta jegyzetelek érdekes dolgokat. Néha rímpárokat, néha csak szavakat. Ez nem napló, inkább egyfajta zagyvaság gyűjteménye. Néha, amikor átlapozom, találok valamit, és azt gondolom: oh, ez nagyszerű!”

Ma végre hivatalosan is megjelent az új The Cure dal, az Alone, amelyre a rajongók 16 hosszú éven át vártak. A szám azonban nem teljesen ismeretlen azok számára, akik követték a zenekar legutóbbi turnéját: 2022. október 6-án Rigában hangzott el először élőben, majd a turné során még több alkalommal is játszották. 
 A dal hivatalos premierje ma, 13:00-kor volt a BBC 6 zenei csatornáján, és azonnal elérhetővé vált a főbb streaming platformokon, mint a Spotify, Apple Music, és Amazon Music. Szokatlan módon a hivatalos YouTube csatornán nemcsak angol nyelvű szöveges videó jelent meg, hanem spanyol és portugál változatok is. 

Annak, hogy késve számolok be erről a fantasztikus hírről, csupán egyetlen oka van: volt szerencsém személyesen is jelen lenni ezen az eseményen, méghozzá a színpad előtt, Robert és Simon közvetlen közelében élvezhettem végig a showt ! Egészen elképesztő szerencsével tudtam jegyet vásárolni erre az igen különleges, mindössze 2500 fős helyszínen megrendezett koncertre, ráadásul egészen a kezdés pillanatáig senki nem tudta még a jelenlévők közül sem, hogy valójában egy The Cure koncerten fogunk részt venni! :)

Noha a blog célja definiáltan nem a számok zenei elemzése - az ez iránt érdeklődőknek továbbra is a cureous.blog.hu oldalt ajánlom, hiszen szinte a teljes The Cure munkásságot bemutatja a remek elemzésein keresztül - most mégis megosztom veletek az első benyomásaimat az együttes legfrissebb  kiadványáról. Sajnos nem túl gyakran kerülhet erre sor, mert rendkívül ritkán jelenik meg tőlük új anyag, ezért sem tudok ellenállni annak, hogy leírjam nektek a frissen szerzett élményeimet.

Oly sok évnyi várakozás után végre új The Cure anyag jelenik meg Robert Smith 59. születésnapján! 

A 16 vadonatúj remixet személyesen maga Robert készítette.

Ahogy azt már a hetek óta tartó titokzatos Instagram- és Twitter bejegyzések alapján sejteni lehetett - legalább is ebben reménykedtünk - a The Cure méltón ünnepli meg a fennállásuk 40. évfordulóját! Az egyetlen 2018-as európai koncertjüket jelentették be néhány órával ezelőtt a közösségi médiákban és a hivatalos oldalukon is. Ezek szerint Roberték 120 perces jubileumi koncertet adnak 2018. július 7.-én a Hyde Parkban. 

Idézzük fel ezen a borongós október végi napon, hogy egy évvel ezelőtt ismét ellátogatott hozzánk a kedvenc együttesünk, és egy lenyűgöző, 31 számból álló, 3 órás fantasztikus show-val ajándékoztak meg minket! 

Évfordulót ünnepelhetünk ma: 32 évvel ezelőtt, 1985-ben ezen a napon, augusztus 26.-án* jött ki a zseniális The Head On The Door, az együttes 6. stúdióalbuma az Elektra Records (US) (*1985. augusztus 13. Fiction (UK)  ) gondozásában.

Az album címét az egyik kislemez, a Close To Me dalszövegéből kölcsönözték.