Smith hithű katolikus környezetben nevelkedett, és ennek eredményeként a benne felmerülő kérdések isten létezésével kapcsolatban az 1981-es, fokozottan komor Faith albumon jelentek meg. Ragaszkodik ahhoz a történethez, miszerint anyjával egyszer elutaztak Vatikánvárosba, ahol találkozott a pápával: “Nem a jelenlegivel, hanem azzal, aki kb. ezelőtt hárommal volt a pápa, - mondja - A Szt. Péter bazilikában voltam, ahol tömeg volt és , és őt behozták egy székben, én pedig megragadtam a kezét”.

The idea of Never-Never Land is awful because it’s the best idea in the world.

Sohaország ötlete borzalmas, mert ez a világ legjobb ötlete.
- Robert Smith

2003-ban egy francia televíziós műsorban azt mondta a közönségnek, hogy “egy katolikus családban felnőni a legjobb recept ahhoz, hogy életed hátralevő részére régi bútordarabbá változz”. Ugyanakkor Smith továbbra is részt vett a vasárnapi istentiszteleteken a barátnőjével, Maryvel a crawley-i rendházban 1980 végéig, és talán még a későbbiekben is - csupán csak tüskés hajában viselt kék szalag különböztette őt meg a többi hívőtől (persze ezt ő tagadja, és ragaszkodik ahhoz, hogy utoljára 8 éves korában vitték el őt templomba).

Igazodva a hitükhöz, a vasárnapot egy különleges napnak tartották a Smith házban, és bár a hagyományokat továbbra is megtartotta Smith, inkább megszokásból, mint a katolikus dolgok iránti odaadása miatt. “A tudat, hogy a vasárnap egy különleges nap, és a hagyomány, hogy olyankor együtt van a család, mindig velem maradt” mondta 2004-ben. De visszaemlékezve a fiatalsága vasárnapjaira, elismeri, “eléggé  lehangolóak voltak. Ugyanazt a néhány számot játszották a rádióban, ugyanaz volt a vacsora, hatalmas vita a bátyám és köztem, aki megrögzött kommunista volt, és az apám, aki éppen akkor küzdötte magát előre a ranglétrán (az Upjohns-nál)...”

A Smith család otthona igencsak élénk volt, de soha nem erőszakos: Robert szerint apja csak egyetlen egyszer emelt rá kezet haragjában: “12 évesen azt mondtam a szüleimnek, hogy én nem szeretnék majd gyereket” - emlékszik vissza - “az volt az egyetlen alkalom, amikor apám megütött engem”. Érdekes, hogy Smith kitartott az 1971-ben tett fogadalma mellett, holott 1988 óta házas.

Általánosságban Robert Smith számára az otthoni élet volt olyan jó, hanem jobb, mint a legtöbb Crawley-beli társai és barátai számára. Szülei viszonylag engedékenyek voltak, a bátyja, Richard (becenevén a Guru) füvezett, a lánytestvérei pedig szerették a rock’n’roll-t. Vágyhatott volna ennél többre? “Mindig is egyenrangúnak tekintettek a családon belül - mondta egyszer - Nagyon jó családi életem volt. Az iskolában viszont épp ellenkezőleg volt. Egyszerűen nem tudtam megérteni, ahogy az iskola mereven arra nevelt, hogy eltántorítson az olvasástól és bármi megismerésétől, úgyhogy az én tinédzser éveim elég keserűen teltek”.

Smith megtartotta ezt a fajta cinizmusát és bizonytalanságát az élet értelméről alkotott hozzáállásában, mely átjárta a The Cure sötétebb dalainak a legtöbbjét. Ezért néha részben, közvetett módon a neveltetését hibáztatja - kiváltképp a katolikus iskolai oktatást - a nyugtalan természete és kételkedő hozzáállása miatt. “Semmiben nem hiszek, kivéve abban, amit a saját szememmel látok, és amit a saját kezemben foghatok - mondja - de tudom, hogy sok embernek nagyon erős a hite, és én ezért valóban irigylem őket. Mélyen belül én is szeretnék ilyen erős hitet. Aztán elgondolkozom, hogy ők nem csupán ámítják magukat ezzel? Elég sokszor bajba kerültem az iskolában amiatt, hogy változtatni akartam ezen. Szinte hadjáratot folytattam. És gyakran fel is függesztettek (valójában csak egyszer), amit nevetségesnek tartottam. Én mindig civilizált módon akartam érveket ütköztetni, de a tanár úgy látta, hogy ezért felfüggesztés jár”.
11 évesen felvételiznie kellett egy világi fiúiskolába, de ő azzal fenyegetőzött, hogy elszökik otthonról, ha a szülei erre kényszerítik. “Apám úgy vélte, hogy ez jót tenne a tanulmányaimnak, azonban anyám méltányolta, hogy lányok között akarok lenni. Úgy gondolta, hogy ha egy olyan házban nőttem fel, ahol lánytestvérek vettek körül, abnormális lenne, ha hirtelen olyan környezetbe küldenének, ahol kizárólag fiúk vennének körbe”.

Ami tudható Smith-ről és az ő Cure előtti időkből származó világképéről - ami tipikusnak mondható sok középosztálybeli angol gyerek esetében is, akik a 60as években nőttek fel - segít megérteni a későbbi zenei és kreatív témáit és a hozzáállását.
Ahogyan az együttes 1989-ben megjelent Lullaby c. klipjében a rendező Tim Pope oly plasztikusan is ábrázolta, a pókok nem éppen Robert Smith kedvenc rovarjai. Már gyerekkora óta mindig kiborult tőlük. “A pókoktól való félelmem egy olyan fóbia, amit képtelen vagyok legyőzni. - vallotta be évekkel később - Amikor kicsi voltam, tényleg nagyon féltem a pókoktól, és mindig tele volt velük az ágyam. Valójában persze nem voltak ott, de én mindig azt képzeltem, hogy ott vannak. Kövér pókok vékony, hosszú lábakkal, amik úgy látszott, hogy mindet elborítanak, és én ettől majd megőrültem”.
Sok időt töltött otthon, a “nem éppen ízlésesen berendezett” házukban. “Fura mintás tapétával és fura mintás szőnyeggel dekorált volt a ház, amik nem passzoltak egymáshoz”, emlékszik vissza.  Intenzíven bámulta ezeket a mintákat, hogy már-már hallucináció-közeli állapotba kerüljön. “Mindig arcokat láttam kialakulni a mintákban -mondta egyszer - mint a szellemek, úgy bukkantak elő a szőnyegből és a tapétából”. Kisgyerekként mindig egy halvány fény mellett aludt, és ahogy próbált elaludni, formákat és képeket képzelt el. “A dolgok a falból jöttel elő. Néhány közülük barátságos volt, de néha láttam a szekrény sarkánál egy fényt, és biztos voltam benne, hogy van mögötte valami. Egy alkalommal volt ott egy fura kinézető férfi esőkabátban, aki lengyelül suttogott. Lehet, hogy csak egy álom volt, most ugrott be”.

1964-ben, öt évesen az elszabadult képzelete odáig vezette, hogy azt higgye, a családi otthonban van egy kellemetlen látogató, akit csak ő lát. Meg volt győződve arról, hogy a házban van egy titkos szoba, és valaki ott lakik. “Tudtam, hogy ott van, de azt is tudtam, hogy nem láthatom őt, még akkor sem, ha megtalálom azt a szobát. Nyikorgó hangot hallottam és azt hittem valaki ott van a lépcsőn. Kirohantam a hálószobából, hogy elkapjam, de persze senki nem volt ott. Túl gyors volt hozzám képest”. 
Még ezt megelőzően, három éves korában örökre összetörtek a Mikulásról hitt illúziói, amikor meglátta, hogy a Mikulás egy teherautó platóján ülve ment el az utcájukban. “Teljesen összetörtem. Nem akartam elhinni, hogy a Mikulás egy hülye teherautón ül. Soha nem hevertem ezt ki”. Ehelyett karácsonykor a Mary Poppinst nézte, ami hagyományt felnőttként is megtartott. A film végére gyerekként mindig kétségbe esve zokogott. “Emlékszem nem éreztem becsapva magam, teljesen valóságosnak hittem. Arra gondoltam, hogy a kurva életbe, én miért nem találkoztam valakivel, aki olyan, mint Mary Poppins? Az én anyukám miért nem tud felcsúszni a korláton?”  Végül az anyjának kellett elmondania neki, hogy ez csak egy kitalált történet, és ez majdnem annyira kiborította őt, mint amikor a Mikulást látta a teherautón utazni.

Belevetette magát az olyan történetek olvasásába különféle hősökről és hősnőkről, melyek szokványosak gyerekkorban. A képregényhősök, mint Dennis, a komisz (ez a Dennis nem ugyanaz, mint az amerikai filmben szereplő. Dennis egy képregény szereplője, ami 1938 óta a mai napig megjelenik az Egyesült Királyságban - szerk.) “nyilvánvalóan nagy hatással voltak” Smith-re. 
Három éves kora óta olvasta a The Beano könyveket és képregényeket (anyja továbbra is, a mai napig minden évben megveszi neki ezt a könyvet). Ha valakit a “világ legvadabb fiújának” neveznek (a képregénybeli Dennist nevezik így), akkor ez nyilván ellenállhatatlan módon vonzza a figyelmét egy olyan zűrös természetnek, mint Smith. Irigykedett a srácra annak Gnasher nevű macskája miatt (ami valójában kutya volt - szerk.), mert gyerekkorában nem tartozott azon szerencsések közé, akik állatot tarthattak. Egyszer részt vett egy farsangi bulin, ahol vörös-fekete csíkos pulóvert viselve, amit anyja kötött neki, öltözött Dennisnek. “Az úton találtam ezt a macskát” - emlékszik vissza - és úgy sétáltam vele, mintha Gnasher lett volna. Senki nem hitt nekem. Mindenki azt hitte, hogy hülye vagyok”. Válaszul erre Smith a közeli ablakon keresztül kidobta az állatot. A megrémült állat a hátára esett, tönkretéve ezzel azt az elképzelést Smith-ben, hogy “a macskák mindig talpra esnek”.

Az olyan karakterek is, mint Noddy, nagy kedvencei voltak a kisgyerek Robertnek. Egy Noddy-figura is lógott az ágya fölött a Macskanő és a Queen Park Rangers képek mellett. “Nagyon tetszett Noddy. Úgy tűnt, hogy ragyogó élete van. Csak beugrott a hülye piros motorkocsijába a barátjával, Big Ears-szel, és mindig történt velük valami furcsa. Ez az ideális élet”, véli Smith, aki szintén nem idegeskedik a problémái miatt, és különösen nem tette ezt a The Cure korai időszakában. 
Andy Pandy szintén egy gyerekkori cimborája volt Robertnek. A kedvenc Andy Pandy története a Nézd Anyával volt. Lenyűgözőnek tartotta, hogy ebben az élénk képzeletbeli világban soha semmi rossz nem történik. “Andy Pandy mindig Teddyvel, a macijával ment aludni, és a világa egy boldog hely volt.” Miközben a macit “isteninek” tartotta, abban nem volt biztos, hogy Andy Pandy rongybabája, Looby Loo is az volt. “Ő soha nem csinált semmit. Ez fura”. 
Ennél sokkal nagyobb hatása volt, bár ez különösnek tűnhet, a későbbi dalaira Pán Péternek, a gyereknek, aki nem volt hajlandó felnőni. Még mielőtt felfedezte volna Betty Boop-ot - aki a tökéletes nő volt -, mélyen beleszeretett Csingilingbe a tündérbe. “Azt kívántam, hogy Csingiling életre keljen és jöjjön el megmenteni engem”. De ami ennél is fontosabb volt, teljesen belehabarodott Sohaországba, az állandó menekülésbe a való világ elől. “Sohaország ötlete borzalmas, mert ez a világ legjobb ötlete - monda 1989-ben - A daloknak, amit írtam, legalább a fele Sohaországról szól”. Évekkel e gyerekkori megszállottság után is Smith még mindig annyira szereti ezt a történetet,  hogy fontolóra vette azt, hogy a koncertek végén, amikor a banda levonul a színpadról, a You Can Fly című zenét játsszák le.

Egy másik fiatalkori megszállottsága Lewis Caroll időtlen Alice Csodaországban-ja, a történet, ami éppen testhezálló egy olyan embernek, aki rengeteg időt szentel a munkájának és belesüpped a hihetetlenül színes (és néhol morbid) saját kis világába. “Szeretem azt az elképzelést, hogy egy kislánynak ilyen különös kalandjai legyenek a képzelet birodalmában”. Smith, aki A The Cure-ban betöltött szerepét “jóindulatú diktátorként”-ként írja le, párhuzamot von a Csodaország-beli Szív Királynővel is, főleg, mert a karakter olyan erős. “A lehetőség, hogy módodban áll levágni valaki fejét, briliáns”- vallja.
Apja, Alex, nagyon szerette volna, hogy a kisebbik fiából író legyen. Alig, vagy egyáltalán nem volt tv-nézés a Smith házban, náluk a legfőbb szórakozás az olvasás és a zenehallgatás volt, mialatt a gyerekek felnőttek. Amikor Robert három éves volt, apja ragaszkodott hozzá, hogy ő olvassa fel az újságot, és megismerje a világot. Ő viszont inkább olyan könyvekben merült el szívesen, mint a Narnia krónikái, - ez rendkívül népszerű az Egyesült Királyságban - ami egy hét kötetes sorozat volt mélyen allegorikus utalásokkal a Bibliára és Jézus életére, így apja esti meseként ezeket olvasta fel neki.  “Imádtam azokba a mesékbe menekülni - ezek voltak az én megnyugtató menedékeim. Épp csak kezdtem felfedezni az irodalom hihetetlen erejét: vigaszt és menekülési lehetőséget nyújtott számomra”.

Egy másik gyerekkori emléke, amit Smith gyakran felidéz, egy fura, hátborzongató esemény, amit hat éves korában élt át a házuk folyosóján, és ami nem sokkal azután történt, ahogy Crawley-be költöztek. A folyóson volt egy, Smith szavaival élve “tényleg szörnyű” tükör, amit igyekezett mindig elkerülni. Meggyőződése volt, hogy egy ismeretlen tükröződött vissza benne. “Utáltam azt a tükröt. Minden egyes alkalommal, amikor lejöttem a lépcsőn, igyekeztem nem rá nézni” . Egész további élete során otthonában mindig feltűnően kevés tükör volt, néhány dolog végig vele maradt gyerekkorából, ez egyértelmű.

Smith ahhoz is ragaszkodik, hogy az iskolában - először a St. Francis általános iskolában, majd következő iskolájában is, ahová 1966 és 1969 között járt,-  Sooty (kormos) volt a beceneve, mert soha nem beszélt. De még mielőtt a foci és a zene felkeltette volna az érdeklődését, feltűnt egy iskolai darabban, ahol figyelemre méltó alakítást nyújtott Nanki-Poo szerepében Gilbert & Sullivan Mikado című darabjában, olyannyira, hogy még 40 évvel később is emlékeznek rá az akkori tanárai kar tagjai.

Míg Robert és iskolatársai a szerepükkel birkóztak az iskolai színpadon, addig Angliában egy másfajta zenei forradalom zajlott. 1968-ban tartották meg az első Isle of Wight fesztivált. Ez egy “lecsupaszított” fesztivál volt: a színpad két teherautó hátuljára volt eszkábálva, a sztárfellépő pedig a san francisco-i Jefferson Airplane volt, mintegy tízezres tömeg előtt. 1969-re azonban a fesztivál jelentősen kinőtte magát, amikor Bob Dylan, kitörve az önként vállalt magányából, beleegyezett abba, hogy a fesztivál zárószámaként fellépjen. Prédikátornak, fehérbe öltözve és a hatvanas évek közepétől fennálló The Band nevű együttesével fellépve (akik önmagukban nem voltak egyébként sztárok) segített segített a fesztiválnak, az úgynevezett “brit Woodstock”-nak, becslések szerint 150.000 résztvevősre duzzadnia. A következő évben Robert bátyja, az akkor 24 éves Richard ragaszkodott hozzá, hogy elvigye magával a 11 éves öccsét is a soron következő Isle of Wight fesztiválra, amit augusztus 20. és 30. között tartottak meg. Míg a nyitó napon néhány helyi szólista és másodvonalbeli reménység lépett fel, akik közé tartozott Procol Harum, Supertramp és Tony Joe White, addig a két utolsó napon olyan sztárok emelték a rendezvény színvonalát, mint a piro-progresszív Emerson, Lake & Palmer (a frissen debütáló formációnak majdnem sikerült felgyújtani a színpadot - 30 évvel később Keith Emerson Lol Tolhurst szomszédja Santa Monicán), és a többi, Woodstock-túlélő zenész, mint John Sebastian, Ten Years After, The Who és Sly & The Family Stone. Jimi Hendrix, aki miatt a 11 éves Robert is eljött sok ezer másik résztvevővel egyetemben, a vasárnapi napon osztozott a színpadon olyan eklektikus fellépőkkel, mint a népi-kozmikus Donovan, a rongyhangú Leonard Cohen, Richie Havens, Hawkwind, The Moody Blues, a Pentangle, Ralph McTell, a királynő ellen tiltakozó Joan Baze, és a hamarosan progresszív szupersztárrá váló Jethro Tull.

Amint azt a szervezők előző évben felfedezték, a művészet és a kereskedelmi tevékenység kellemetlen velejárója lett az 1970-es fesztiválnak. A jegy nélküli hippik kisebb közössége birtokba vette a közeli dombot, elkerülhetetlenné téve ezzel azt, hogy a nyilvános szex és egyéb testi, biológiai funkciók, gyakran teljes és megdöbbentő kendőzetlenséggel a konzervatív helyi lakosok  szeme láttára folyjanak. Ron “Turner” Smith-nek, az egyik szervezőnek ki kellett hívnia az Egészségügyi Szolgálatot, hogy fertőtlenítsék a domboldal környékét, mert az olyan bűzös és szennyezett volt az emberi ürüléktől. Mindeközben egy helyi lakos panaszt tett, mert egy meztelen férfi ugrott ki az autója elé, és kezdett el táncolni, míg számos más esetben meztelen fürdőzést jelentettek a közeli Compton Beach-en.

Robert Smith első számú gitárhőse, Jimi Hendrix végül augusztus 30.-n, vasárnap este lépett színpadra, egy olyan szettel, amiben benne volt Dylan All Along The Watchtower-je, a Beatles Sgt Pepper’s Lonely Hearts Club Band-je, és a saját száma, a Machine Gun, a Fenderjén pszichedelikussá átdolgozott The Star - Spangled Banner, valamint a God Save The Queen. Utoljára a In From The Storm került sorra, de a fiatal Robert Smith nem volt ott, hogy láthassa. Amikor Richard szerencsésen megismerkedett egy fesztiválozó lánnyal, rácipzárazta a közös sátrukat öccsére, esélyt sem adva neki arra, hogy láthassa Hendrix utolsó fellépését. Tizennyolc nappal később Hendrixet holtan találták londoni lakásában, miután belefulladt álmában a saját hányadékába.

“A bátyám elvitt magával  mondta 2004-ben - de nem voltam teljesen tisztában azzal, hogy egy koncerten voltam ott. 11 éves voltam akkoriban. Jimi Hedrix játszott, én pedig a sátorban maradtam. Csak a narancssárga sátorra és a tömény marihuánafüstre emlékszem abból a két napból”. Smith inkább tűnt egy szókimondó kölyöknek, amikor egy spanyol újságnak nyilatkozott a fesztiválon szerzett élményeiről. “A bátyám otthagyott engem bezárva abba a sátorba, miközben ő elment kefélni, vagy éppen betépni”. Kárpótlásként Richard később elvitte őt megnézni Kubrick 2001: Űrodüsszeia-ját. Két héten belül 11-szer látta a filmet. “Azt hiszem ez egy kicsit az agyamra is ment”. Robert a mai napig őriz még egy megfakult fotót, amin a narancsszínű sátruk előtt áll, “üveges tekintettel”.

Robert Smith 11 évesen

Fiatalkor érdeklődése Hendrix iránt azonban több volt, mint egy múló varázs: Hendrix zenei és képi világa egy teljesen eltérő életet képviselt a megszokott és kiszámítható életet élő Crawley-beli kölyök számára. Smith számára ő egy földönkívüli volt. “Ők nem úgy élnek, mint mi, nem úgy beszélnek, nem is úgy esznek. Hendrix volt számomra az első, aki teljesen szabadnak tűnt, miközben kilenc- vagy tízévesen egy felnőttek által teljesen uralt világban éltem”. Érthető módon Hendrix hatására gondolta először azt Smith, hogy akár több is lehet belőle, mint egy középcsatár a QPR csapatában. “Ő volt az első, aki elgondolkoztatott, hogy talán jó énekes és gitáros lehetnék - azelőtt focista akartam lenni”.
Az első Hendrix dal, amivel megismerkedett, a Purple Haze volt, amit bátyja, Richard játszotta le neki, amikor 8 éves volt. A reakciója egyszerre volt azonnali és gyors - egyszerűen addig játszotta folyamatosan a lemezjátszón, amíg végül új barázda lett a lemezen. “Egyszerűen döbbenetes volt. Naponta hússzor is lejátszottam; mindenkit az őrületbe kergettem vele a házban”. Smith odáig ment, hogy megtanulta a dalt teljesen, de nem úgy, hogy utánozta Hendrix páratlan gitározó mozdulatait. Ehelyett kívülről, oda-vissza memorizálta. “Megtanultam a dobrészeket énekelni, a basszust, a szólógitárt - teljesen a megszállottja lettem”. Így lett a legnagyobb testvére - aki hátizsákjával körbejárta Ázsiát, és Indiából hazatérve “nyolckarú nőket ábrázoló képeket tett ki a falra” - a legnagyobb hatással rá, a könnyen befolyásolható kisöccsére, csakúgy, mint az iskola udvaráról ismert barátjára, Lol Tolhurst-re.

Bátyjával, Richarddal

Smith lázadó bátyja füvezett is otthon, a szülei szeme láttára. De nővére, Margaret is kulcsfontosságú módon befolyásolta zenei ízlését a The Beatles hallgatásával. Hat éves korában a dallamosan csengő Help! albumukat - ami, mint kiderült, John Lennon segélykiáltása volt - hallgatta folyamatosan és jó hangosan, ami kiszűrődött a hálószobája ajtaján keresztül. Nővére nagy Stones rajongó is volt. Robertet rabulejtette. “Ültem a lépcsőn és hallgattam a zenét az ajtón keresztül, - emlékszik vissza majdnem negyven évvel később - ez ébresztett rá, hogy a világ több mindenből áll, túlmutat a saját közvetlen környezetünkön. A dallamok ezekben a számokban annyira fantasztikusak, és a dolgok, amiket beleképzelünk ezekbe a dalokba, szinte valószínűtlenek”. És ahogy a fiatal Robertet ezek a dalok megkönnyeztették, ez a hatásuk megmaradt a 44 éves Roberten is: “Ez annyira tökéletes, hogy megríkat engem - mondta egyszer 2003-ban - hallgatom a Help!-et, és feltöltődök reménnyel, hogy a világ egy jobb hely is lehet”.