Amikor Robert Smith újra felfedezett egy régi verset, valami mélyen megmozdult benne. Ernest Dowson Dregs című költeménye, egy rejtett kincs, amit évekig egy könyv lapjai között őrzött, hirtelen visszatért hozzá. Smith szavai szerint: „Egy könyvet vezetek, amibe évek óta jegyzetelek érdekes dolgokat. Néha rímpárokat, néha csak szavakat. Ez nem napló, inkább egyfajta zagyvaság gyűjteménye. Néha, amikor átlapozom, találok valamit, és azt gondolom: oh, ez nagyszerű!”

Az „Alone” című dal születésének története is ezekből a jegyzetekből nőtte ki magát. Smith nehézségei a megfelelő képek megtalálásával, a dal első sorainak keresésével kezdődtek, amikor eszébe jutott Dowson verse. „Nem tudom, mikor történt, de küzdöttem, hogy megtaláljam a helyes képeket az 'Alone' című dalhoz. Már voltak ötleteim, de nem voltak teljesek. Aztán eszembe jutott ez a vers, az első sor, és azt gondoltam, ez az. Nem loptam el, inkább inspirált, mert ott volt a fejemben. Úgy éreztem, hogy minden dalt, amit éneklünk, végül is egyedül énekeljük.”

So I didn't nick it, I was inspired by it, because it was in the back of my mind

Szóval nem elloptam, hanem inspirált, mert (a gondolat már) ott volt a fejemben.

Smith az alkotói folyamat során ráébredt arra, hogy az egyedüllét nem csupán fizikai állapot, hanem egyfajta mentális és spirituális valóság is, amely áthatja az emberi létezést. „Minden dal, amit éneklünk, végső soron az egyedüllétről szól” – mondja Smith. Ez a felismerés vezette el ahhoz a pillanathoz, amikor a dal végül kiteljesedett: „Tudtam, hogy miről kell szólnia a dalnak.”

Az „Alone” nem csak egy újabb dal a The Cure repertoárjában, hanem egy mély, belső utazás is, amely rávilágít arra az örök paradoxonra, amelyben mindannyian osztozunk: az emberi kapcsolatok szépsége és az elkerülhetetlen egyedüllét közötti feszültségre. Smith poétikus ihlete és Dowson sorai révén egy olyan dal született, amely egyszerre hordozza a melankólia súlyát és a szabadulás ígéretét. 

Részlet az interjúból:

Az interjúrészlet átirata: 

I remember, I rediscovered a poem by Ernest Dowson. It's called Dregs. I've got a book and I jot down over the years things that I think are interesting. Some of it's couplets, some of it's rhymes, some of it's words. I look this word up. It's not a journal. It's a lot of this gobbledygook. It's like the gobbledygook is with me and there's more than one book. I'm outside in the dark actually like and, you know, scribbling in most of it's legible to be honest and a lot of...
It's just junk but occasionally I'll turn a page there'll be something and I think: oh that's great! And I'd actually transcribe this poem

I don't know when, and I was struggling to find the right imagery for the opening song for Alone, and I had some of the stuff in it, and I kind of knew what I wanted, and this poem, the opening line, I thought, that's it. So I didn't nick it, I was inspired by it, because it was in the back of my mind, I was thinking, I've read this somewhere, that every song we sing, we're alone, ultimately we're alone. However I was writing it, it wasn't poetic, and suddenly I discovered this, and I thought, that's it. That's what'd  been bugging me, so that was the moment when I suddenly (realized)... because I knew what the song was supposed to be about.

Emlékszem, újra felfedeztem egy verset Ernest Dowsontól. Az a címe, hogy Dregs. Van egy könyvem, és évek óta lejegyzem benne azokat a dolgokat, amiket érdekesnek találok. Néhányuk rímpár, némelyik rím, néhányuk pedig csak szavak. Utánanézek ennek a szónak. Ez nem egy napló, ez tele van mindenféle halandzsával. Olyan, mintha a zagyvaság kísérne, és nem csak egy ilyen könyvem van. Kint vagyok a sötétben, és tudod, firkálok, a legtöbb olvasható, őszintén szólva, ez csak sok irkafirka szemét, de néha-néha lapozok, és találok valamit, és azt gondolom: oh, ez nagyszerű! Valójában le is jegyeztem ezt a verset.

Nem tudom, mikor történt, de küzdöttem azzal, hogy megtaláljam a helyes képeket az Alone című dal nyitányához. Volt benne néhány dolog, és nagyjából tudtam, hogy mit akarok, és ez a vers, a nyitósor, azt gondoltam, ez az. Szóval nem loptam el, inkább inspirált, mert már ott volt a fejemben. Úgy éreztem, olvastam ezt valahol: hogy minden dal, amit énekelünk, végül egyedül énekeljük. Akárhogy is írtam, nem volt költői, de hirtelen rátaláltam erre, és azt gondoltam, ez az.  Ez az, ami zavart, és ez volt az a pillanat, amikor hirtelen rájöttem... mert tudtam, hogy miről kell szólnia a dalnak.