Ez a bejegyzés rendhagyó módon jelenik most meg ebben a blogban: egy hivatalosan még meg nem jelent dal, az All I Ever Am szövegéről írom le az első gondolataimat, és mindezt úgy, hogy a zenét még nem hallottam. Október 27-én  rajongói csoportokban néhány kép került napvilágra az új album, a Songs of a Lost World borítójáról és szövegeiről, így egyelőre a dalszöveg alapján próbálok a világába merülni, ráhangolódva az album várhatóan melankolikus, sötét hangulatára.

Ahogy olvasom a szöveget, elkap az időtlenség érzése. A dal szerkezete maga is tükrözi ezt az időtlen lebegést: "I think too much of all that's gone" - kezdi Robert a múlttal, majd később "I think too much of all to come" - fordul a jövő felé. E két túlzó gondolkodás közé szorul a jelen, talán ezért is "never quite enough" minden pillanat. Robert mélyen visszatekint a múltra, azokra a választásokra, amelyek talán soha nem lehettek tökéletesek vagy teljesek. Úgy ír az emlékekről, mintha azok csak homályos, foszladozó lenyomatai lennének valaminek, ami egykor megvolt, de az idő átértelmezte és elmosódottá tette. Az érzelmek és a tapasztalatok halványulnak, és a "rosszul emlékezés" költői sorai azt sugallják, hogy talán az emlékek sosem voltak pontosak - vagy sosem lehetnek elég pontosak ahhoz, hogy értelmet találjunk bennük. "Hopelessly misremember," mondja, mintha saját emlékei is elárulnák. Azok a döntések, amelyeket fiatalabb korában tett, most már inkább a tudatlanság és következmények nélküli merészség tükröződései. A szöveg minden sorával megmutatja, hogy hiába próbál beteljesülést találni, valahogy sosem sikerült elégnek lennie - sem önmagának, sem másnak.  

A "weary dance with age" különösen beszédes sor: Robert korábbi munkásságában a tánc motívuma gyakran az életörömhöz, szerelemhez kapcsolódott (gondoljunk csak a "Just Like Heaven"-re) - most viszont egy lemondó, kimerült képpé alakul át. Ez a metamorfózis tökéletesen illusztrálja, hogyan értelmezi újra saját motívumait az idő múlásával.

A belső ürességtől való félelem

A 2000-es Bloodflowers album 39 című dala világos kontrasztot képez az új szöveg melankolikus, mégis útkereső  szemléletével. A 39-ben Robert a 40. születésnapja közeledtével szinte lezártnak érzi az életét zenészként. A dal nemcsak a kiégés mély, személyes kríziséről árulkodik, hanem egy erős és határozott lezárás érzetét is kelti. A 39 egy olyan markáns emlékeztető arról, amikor úgy tűnt, hogy a Cure korszak végleg lezárul – bennem anno mindez erős nyomokat hagyott, mert ebben a dalban Robert szinte egy búcsút formált meg, az alkotói útja akkor vélt utolsó fejezeteként.

És mégis, 24 évvel később, itt van egy újabb mély és őszinte szöveg, amelynek minden sora az idő és a belső folyamatok hatására végbemenő változásokról árulkodik. Ha a 39-ben Robert a kiégés határán táncolt, akkor most, az All I Ever Am sorai között egy megújult, komplex önreflexiót találunk. Talán sosem gondolta volna, hogy újra ezen az úton jár majd, hogy ismét ilyen mélyre megy saját magában és az idő kérdéseiben. Még mindig ott a küzdelem az önértékeléssel, még mindig ott a hiányérzet, de mintha most már azzal a megértéssel térne vissza, amit az elmúlt évek hoztak számára. A kiégés helyett most az időtlenséggel és a belső hiánnyal küzd, mintha folyamatosan át kellene formálnia önmagát, hogy megtalálja a belső békét.

Érdekes megfigyelni a dal szerkezetében megjelenő időbeli feszültséget: az "i think too much of all that's gone" és "i think too much of all to come" sorok között a jelen szinte beszorul - talán ezért is "never quite enough" minden pillanat. A "reflecting time and memories" és "intending time and memories" közötti finom különbség pedig azt sugallja, hogy az emlékekkel való viszony is változik: a passzív tükrözéstől eljutunk egy aktívabb, szándékosabb feldolgozásig.

A jövő szorítása és a sötét színpad felé vezető út

Ahogy a jövőre gondol, egy üres, sötét színpadot lát maga előtt, ahol már csak az ének és a visszhang marad. Mintha ez a színpad egy metafora lenne az élet végének ürességére és az elérhetetlen teljes önmegértésre. A szövegben nem csupán a múlt miatti nosztalgia vagy a jövőtől való félelem kerül felszínre, hanem a lélek lassú kiüresedése, amely Robert belső haláltáncát idézi egy sötét, üres színpadon. Ez a kép mintha az öregedés és a végső számvetés szimbóluma lenne, ahol a belső űr mélyebbnek és végtelenebbnek tűnik, mint valaha.

Az „All I Ever Am" központi gondolata az önértékelés állandó hiánya. Robert valahogy mindig kevésnek érzi magát, még akkor is, amikor a jelen állapotát vizsgálja. Ez az érzés nem egy egyszerű szorongás, hanem egy mélyen gyökerező kettősség: ő maga az, aki reflektál, és ő maga az is, aki elérhetetlen önmaga számára. Mintha a kiüresedés egy állandóan visszatérő motiváció lenne az alkotásban és az önkeresésben. Ebben a szövegben pedig mintha épp ez az üresség lenne az, amiben megérkezik a felismerés – egy végtelen önkeresésben megélt békétlen béke.

All I Ever Am: egy belső labirintus

Az "All I Ever Am" egy olyan tükröt tart elénk, amely a bizonytalanságunkat és belső szorongásainkat tárja fel – mindazt, amit hajlamosak vagyunk mélyre elásni, hogy soha ne találkozzunk vele. A dal üzenete egyszerre bátor és félelmetes: megállni, szembenézni a belső kísértetekkel, és felismerni, hogy az önkeresés és önismeret nem ad válaszokat – de talán pont ez a felismerés nyújthat egy pillanatnyi békét.

Az "empty out my mind" motívuma különös kettősséget hordoz: egyszerre tűnik félelmetesnek (hiszen fél tőle) és potenciálisan felszabadítónak (hiszen megszabadíthatna a kísértetektől és az álmoktól). Ez a buddhista "üres elme" koncepciójával is párhuzamba állítható, amely a felszabadult, ítélkezés nélküli tudatállapotot célozza. 
A ritmus és a gondolatok körkörössége labirintusszerű szerkezetet alkot, amely szinte tükrözi a szövegben zajló belső útkeresést. 

Végső soron, az All I Ever Am olyan, mintha Robert Smith időutazása lenne, egy vég nélküli küzdelem saját magával, ahol a múlt és a jövő között rekedve próbálja megtalálni az igazi énjét. Ez az út viszont már nem a lezárás felé vezet, mint a 39-ben, hanem a saját belső világában zajló lassú metamorfózis jeleit mutatja. Az azóta eltelt 24 év során Robert visszatalált a zenéhez és a gondolatokhoz, új megvilágításba helyezte azokat a kérdéseket, amiket korábban talán még nem értett teljesen.

Minden, ami valaha vagyok: a paradoxon

A dal címe, All I Ever Am, különösen érdekes és árulkodó Robert Smith világában, mert egy rejtett paradoxont hordoz. A „valaha" és a „vagyok" szavak párosa azt a folyamatos önkeresést fejezi ki, amelyben Robert állandóan próbálja megtalálni, meghatározni önmagát a jelenben - de ez a cél sosem érhető el teljesen. Az „am" jelen ideje önmagában egy pillanatnyi bizonyosságot sugall, mintha elérte volna azt a pontot, ahol kimondhatná: Ez vagyok én. Ezzel szemben a „valaha" egy időtlen, elérhetetlen minőséget kölcsönöz a jelen állapotának, folyamatot jelez, mintha az önmegértés mindig valahol a múltban vagy a jövőben létezne, és a jelenben soha nem lehetne teljes.

Ez a kettősség paradox, mert míg Robert önmaga megértését és teljességét keresi, az állandó jelenléthez szükséges „vagyok" egy elérhetetlen, folyton eltolódó céllá válik. A „Minden, ami valaha vagyok" így egy önmagába záródó kör, ahol az identitás egyszerre van közel és távol, egy jelenbeli állapotként megélt, de soha be nem teljesülő folyamat. A cím tehát tökéletesen összegzi a dal üzenetét, amely a jelenben való létet és az önmegértés vágyát paradox módon egy örökké elérhetetlen úttá alakítja - egy olyan úttá, amely Robert számára talán soha nem ér véget.

Ez az egyetlen sor, a cím, önmagában zseniális: a maga egyszerűségében képes kifejezni egy rendkívül összetett élethelyzetet – talán egyfajta ars poeticát is. Ez az, ami Robert Smith-t igazán Robert Smith-é teszi, és ami miatt évtizedek óta szeretjük, rajongjuk mély, jelentésekkel átszőtt dalszövegeit, szavainak különleges varázsát. Az a képessége, hogy ilyen hétköznapi szavak mögé rejtett nagy kérdéseket tár elénk, újra és újra igazolja, miért vált kultikus alakká: mert az ő szavaiban minden egyes szó súlyos, és minden sorban ott van az örök kérdés, hogy kik is vagyunk valójában.

A dal varázsa: kényszerű időutazás a hallgató számára

Talán a dal legnagyobb ereje abban rejlik, hogy nem csak beszél az időről és az emlékekről, hanem aktívan bele is von minket ebbe a folyamatba. Különös varázslat ez: ahogy Robert visszatekint saját múltjára, minket is arra késztet, hogy végignézzünk a The Cure életművén, megragadjunk egy-egy pillanatot, felidézzünk dalokat és emlékeket. Mint egy tükör, ami nem csak az ő önreflexióját mutatja, hanem a mi saját reflexiónkat is előhívja.

Ez a "kényszerített visszatekintés" különösen meglepő egy olyan dal esetében, amit még nem is hallottunk - pusztán a szöveg ereje képes volt arra, hogy bevonja az olvasót ebbe az időtlen utazásba. Ahogy Smith "hopelessly misremembers", úgy kezdjük mi is újraértelmezni a régi dalokat ebben az új kontextusban. Ez Smith különleges tehetsége: nem csak leírja az emlékezés és önreflexió folyamatát, de amikor ő szembenéz önmagával, mi sem tehetünk mást. 

És talán épp ebben rejlik a dal valódi szépsége: hogy miközben a befejezetlenségről, az örök hiányról szól ("never quite enough"), képes teljessé tenni egy élményt azzal, hogy összeköti a múltat a jelennel, az alkotót a hallgatóval, az emlékezést a újraértelmezéssel. Az utolsó sor ("if i just stop") nyitva marad - mint ahogy nyitva marad a mi utazásunk is a The Cure univerzumában.

Ezek természetesen csupán az első benyomásaim, amelyek pusztán a dalszöveg alapján születtek. Kíváncsian várom, hogy néhány napon belül, amikor már hallhatjuk a teljes számot, hogyan fogja a zene és a hangszerelés árnyalni ezt a képet. Vajon hozzátesz-e valamit a tartalomhoz, esetleg új értelmezési rétegeket nyit-e meg, vagy talán megerősíti mindazt, amit a szöveg önmagában sugall?