Ma egy fordítást hoztam nektek a 2006-ban megjelent Never Enough - The Story of The Cure című, Jeff Apter által írt könyvből. A könyv prológusa olvasható alant.

Never Enough The Story of The Cure - The Cure’s Biography by Jeff Apter, 2006

A The Cure története

Bevezetés

Los Angeles Forum

July 27, 1986

Jonathan Moreland nem tartozott ide. Olyan tinédzserek és huszonévesek vették körül, akiknek az arca kísértetiesen fehérre volt festve, rúzsuk véletlenszerűen felkenve, mintegy kozmetikai tisztelgés gyanánt az új anglo-pop hősük, Robert Smith előtt. Moreland, aki cowboy csizmát és hozzá illő kalapot viselt, volt a megtestesült anakronizmus maga. Úgy tűnt, mintha eltévesztette volna az irányt Nashville felé, és nem találná a hazafelé vezető utat. A The Cure határozottan nem olyan bandának tűnt, amint akiket ő kedvel.

De a zene volt az utolsó, amire gondolt, miközben vállával utat tört magának a tömegben, hogy megtalálja helyét, mely a teltházas, 18.000 férőhelyes Forum belsejében volt valahol. És határozottan a Forum sem az a hely volt, amit Jonathan Moreland kedvelt volna.

A helyszín, aminek a fertelmes bézs színe és a formája is egy felfordított tálra emlékeztette, adott otthont a világ legtöbb és legnagyobb rock’n’roll eseményeinek, különösen a mámorító 70-esévekben. Olyan sztárokat lehetett itt látni, mint a Led Zeppelin, Neil Young, The Faces és a Rolling Stones, gyakran kevesebbért, mint 10 dolcsi, és ezért a belépőjegyért még garantáltan kaptál olyan vastag marihuánafüstöt is, amit szinte vágni lehetett (ha los angeles-i vagy - mesélte a Forumról egy jól értesült helyi - ez a rock’n’roll örökséged része). És ez volt az a hely is, ahol a megtartott show-król rengeteg bootleg lett rögzítve, még a netes letöltések korszaka előtt - a minőségüket garantálta a tény, miszerint “a Forumban lettek felvéve”.

Azonban nem a r’n’roll történelmén jártak Jonathan Moreland gondolatai, ahogy megtalálta a helyét. Még sötétebb hangulatban volt, mint néhány gyászos The Cure siratódal. Egy Andrea nevű nő visszautasította őt, akiről pedig azt gondolta, hogy ő élete szerelme, és aki miatt eljött a közel 12 hónapig tartó Cure turné utolsó Egyesült Államok-beli koncertjére, csak azért, hogy mély benyomást tegyen rá. Szó szerint csak azon járt az esze, hogy sikerült becsempésznie a hét hüvelykes vadászkését, elrejtve azt a helyszín biztonsági őrei elől. Mialatt a Cure hajszárítói a backstage-ben dolgoztak, és az együttes még egy utolsó adag ipari erősségű hajzselét és sminket rakott fel, Moreland a késéért nyúlt, ahogy elhalványultak a fények.

Meglehet, hogy az elmúlt nyolc évben a The Cure-t a feloszlás veszélye fenyegette, de 1986 egy igazán jó év volt számukra. A jelek biztatóak voltak: a mélabús Robert Smith vezette brit négyes végre egy olyan felállással koncertezett, amiben nem érezték szükségét annak, hogy megfojtsák egymást minden egyes show után. Négy évvel korábban még nem ez volt a helyzet, a végeláthatatlannak tűnő, a gyógyíthatatlanul gyászos negyedik albumukat (Pornography) promotáló turné során. Azon koncertek során Smith és a basszusgitáros Simon Gallup őszintén berágtak, sőt, néha még nyíltan szembe is szálltak mindenkivel, aki kifogást emelt a The Cure új zenei irányvonala (és rögeszméje) ellen. Fura idők voltak, sőt, több, mint furcsák.

Most viszont 1986-ot írtunk és úgy tűnt hajlandó megbocsátani, legalább is annyira, amennyire ezt a nyugtalan természete lehetővé tette. Visszavett a piálásból, miközben a droghasználata is egy jóval elfogadhatóbb szintre csökkent.  A legdurvább időszakban, ő és a Siouxsie & The Banshees-es haverja, Steve Severin egyszer felvettek egy lemezt Blue Sunshine címmel, és ezalatt úgy falták a drogokat, mintha csak cukorkát ettek volna. Aztán visszavonultak Severin londoni lakására, hogy egész éjjel durva horrorfilmeket nézzenek. Ez az időszak később Smith “kémiai nyaralásaként” lett ismert. Körülbelül ugyanebben az időben Smith egy új Cure anyagon és egy új Banshes albumon is dolgozik, ami nem meglepő módon az egyik legrosszabb érzelmileg labilis periódusához vezetett végül. De ez Smith múltja volt.

És miközben néhány Amerikában megjelenő felvételükön dolgoztak, Az Elektra (az ottani legújabb kiadójuk) úgy tűnt azt gondolta, hiábavaló erőfeszítés, hogy ott is megismételjék az Angliában csak lassan felépült sikerüket, pedig a zenekar érdekeit látszólag igazán szem előtt tartották. Robert Smith, mint oly sokan előtte és utána is, hamar megtanulta, hogy a zene az egy üzlet, és az irányítás elvesztése (úgy a reklám, mint a terjesztés felett) katasztrofális következményekkel járhat. Az 1979-es debütáló albumukon másra hagyta a lemez művészi munkálatait, és így történhetett meg az, hogy a triót az album borítón egy hűtőgép, egy porszívó és egy lámpa képviselte, amit azóta is bánt. De még ezt megelőzően, az akkor még Easy Cure-ként a német Hansa kiadóval 1977-ben szerződést írtak alá (és a trió ekkor még csak tinédzserekből állt), és azt az utasítást kapták, hogy régi rock slágereket dolgozzanak fel, a saját anyagaik felvétele helyett. Ez ahhoz vezetett, hogy a szerződésüket gyorsabban bontották fel a kiadóval, mint ahogy Britney Spears bontotta fel a házasságát. Robert Smith valóban tanult a tapasztalataiból. Most az első best of kiadványuk, a Standing On A Beach: The Singles villámgyorsan befutott az amerikai slágerlistákon. Az MTV is a műsorára tűzte az excentrikus Tim Pope által rendezett Inbetween Days klipjét is, amiben a fluroreszkáló zoknik úgy táncoltak egymással, mintha a rég nem látott testvérük lett volna a másik.

Az eddigi legnagyobb amerikai turné is elkezdődött három héttel korábban, amikor is a The Cure hajója befutott a mansfield-i (Massachusetts) Great Woods Center-be (Ez az amfiteátrum 30.000 nézőt volt képes befogadni - szerk.) Rendben, ez még nem a Madison Square Garden volt, de a The Cure kultusz - ami nem sokkal később kétségbeejtő, sőt már-már ijesztő szinteket öltött - egyértelműen elkezdett felépülni. A rajongók felrohantak a színpadra, amikor a zenekar feltűnt, és még a biztonságiakon is megpróbálták átverekedni magukat, csak, hogy személyes közelségbe kerülhessenek Smith-szel, az új rock-bálványukkal. Ez a koncert - és az ezt követőek is - nem is  szokásos rock koncertnek tűnt, és ez a tény nem is kerülte el a Maiden Evening News figyelmét sem. A helyi újság beszámolt arról a komoly odaadásról, amit a Cure rajongók éreztek az imádatuk tárgyával szemben, megemlítve, ahogy “a fekete-fehérbe öltözött, punkos hajat viselő tinédzser korú rajongó lányok az életüket kockáztatva próbálnak meg átjutni a mogorva biztonsági őrök csoportján, csak hogy adhassanak Smith-nek egy csókot”.

Az elkövetkező hetek során, az olyan meghatározó újságok, mint a Rolling Stones, felfigyeltek a The Cure-ra, különösen a páratlanul meggyőző frontemberre, Robert Smith-re. Smith-t elkeresztelték “Kate Bush férfi kiadásának”, a tinik új “gondolkodó bálványává”, a “tiniszobák állandó tartozékává”, sőt, még “Boy George dark kiadásának” is - miközben a The Cure karaván áthaladt New York-on, Philadelphia-n, Detroiton, Chicago-n, Dallason és San Francisco-n, egyre nagyobb és egyre lelkesebb tömegek előtt játszva. Ez nem olyan volt, mint a Beatles-mánia, de egyértelmű jele volt annak, hogy a The Cure több volt, mint egy tiszavirág életű sikerzenekar, amit addig sugalltak velük kapcsolatban. És a fenébe, talán még haza is juthatnak, anélkül, hogy agyonverik egymást.

Július 27.-én éjjel az együttes (az őket kísérő csapattal) bevonult Los Angelesbe, hogy sztárként vegyen búcsút a Forum-tól,  és Smith, aki éppen akkor vágta le a védjegyének tekinthető madárfészek-frizuráját - pusztán azért, hogy sokkoljon vele mindenkit - úgy a turnét, mint a zenésztársait is fellelkesítette. Ez jelentős előrelépés volt attól a férfitól, aki  szinte minden egyes alkalommal, amikor valamiféle előrelépést tettek, mindig azzal fenyegetőzött, hogy feloszlatja az együttest, sőt, ezt majdnem meg is tette 1982-ben. A depresszív Pornography turné után hónapokig hanyagolta az együttest és elbújt a szülei Crawley-beli (Sussex) házában lévő hálószobájában. Aztán hátat fordított a The Cure-nak, és a Banshees felé fordult, sóvárogva arra az anonimitás-közeli állapotra, hogy az együttesben csak egy tag legyen a többi között, ahelyett, hogy a fókuszpontja és a kreatív ereje legyen a The Cure-nak.

Smith-t Chris Parry-nek, az együttes régóta meglévő menedzserének kellett meggyőznie arról, hogy térjen vissza a The Cure világába, és ezt is csak azzal a feltétellel sikerült elérnie, hogy kiadja a látszólag egynyári slágernek írt Lets go to Bed-et. Ezt a dalt valójában azért írta Smith, hogy kinyírja vele az együttest, de legalább is elriassza a zenekartól azokat a mélabús fiatal rajongókat, akik a The Cure-t a komor hangzású Joy Division-höz és a megpecsételt sorsú Ian Curtis-hez hasonlították. Smith legnagyobb megrökönyödésére a nagyon Cure-talan Let’s Go to Bed-ből váratlanul sláger lett, és közben az ennek a tervnek a folytatásaként kiadott The Lovecats - mely szerinte szintén csak egy eldobható dal volt - még nagyobbat ment, és az addigi legnagyobb slágerük lett Angliában. Mihez kezdett hát a zavarodott 23 éves Robert Smith? Amikor rájött hogy a The Cure nem az az együttes, amit csak úgy ki lehet nyírni, egyszerűen csak úgy döntött: legyen, maradjon. És ezek után most itt volt Amerikában, ahol a legnagyobb sztárként kezelték őt.

A The Cure társalapítójának (és alkalmi bűnbakjának), Laurence “Lol” Tolhurst-nek volt ideje szépen összefoglalni az együttesben uralkodó élénk hangulatról a gondolatait. “Azt hiszem ez a The Cure, egészen addig, amikor ez már megszűnik többé The Cure-nak lenni” - mondta a riporternek. “Nem gondolom, hogy bárki más belépne még az együttesbe. Ez tényleg mindig egy olyan banda volt, ami egy baráti kör, nem pedig bármi más egyéb. Nem hiszem, hogy maradt még olyan barátunk, aki tud valamilyen hangszeren játszani” Robert Smith egyetért vele. Az Aquarian Weekly-nek nyilatkozta, hogy ez a The Cure utolsó felállása - talán. “Lehetetlen, hogy az amerikai turnén történjen valami egészen drasztikus, mondjuk valaki teljesen kiakadjon, így tudom, hogy ez a felállás készíti majd a következő lemezt. Smith nem sejtette még, hogy ez a megjegyzése a tragikus jövőbe lát.

Odabent a LA Forumban a The Cure személyzete ellenőrzi az időt, ahogy Smith is felkészült rá, hogy felvezesse a backstage sötétjéből a színpadra a banda 1986-os felállását - a régi barát Tolhurst-öt, Simon Gallup-ot és Porl Thompson-t, valamint a frissen verbuvált beugrós Boris Williams-ot. Ekkor történt, hogy Jonathan Moreland elkövette tettét, pontosan abban a pillanatban, amikor a Cure-láz épp a tetőfokára hágott, és szinte tapinthatóvá vált. Felugrott a székéből, elővette a vadászkését és dühödten elkezdte szurkálni magát a mellkasán és a gyomrán, telefröcskölve vérrel mindazokat, akik szerencsétlenségükre pont a közelében ültek. Csak a sokk beállta következtében, vagy a felismerés miatt, hogy milyen mélyek és veszélyesek a sebei, Moreland felállt a székére, levette az ingét és folytatta a penge mártogatását tetovált mellkasába. A körülötte lévő tömeg véres és zavarodott volt. Azt hitték, hogy ez a banda előadásának része kell legyen, azé a bandáé, akik a dark zene és a még sötétebb témák megszállottjai. A tömeg egy része még ujjongott is, ahogy Moreland vérvesztesége kezdte elérni a kritikus szintet. Azonban, amikor a biztonságiak és a rendőrök lefogták Morelandot, kiderült az igazság: ez nem performansz volt, hanem egy valódi öngyilkossági kísérlet. Amint beszivárgott a színpad mögé Moreland szörnyű öncsonkítása, Robert Smith azon kezdett el gondolkodni, hogy vajon a The Cure el van-e átkozva: minden kis mozzanat után, ami előrébb vitte őket, mindig történt valami bizarr incidens, vagy belső problémák, vagy valamiféle összeomlás.

Perry Bamonte, aki akkor rodie volt, később pedig az együttes tagja lett, épp a színpadon volt, amikor a késelés történt. “Láttam a felfordulást” mondta 2005-ben, “és hallottam a sikoltozást a tömegben, amikor a srác felugrott a székére és elkezdte kiontani a beleit. Felkavaró volt és szürreális. Aztán egy rendőr rálőtt egy tazer-rel (sokkolóval), és a srác összeesett.”

Megdöbbentette, amikor Norman Bewer, a helyi rendőrség egyik őrmestere Morelanddal beszélt, miközben őt a mentőhöz vitték. Moreland azt mondta neki, hogy a The Cure-hoz fűződő rajongása ösztönözte őt erre a vérszomjas tettre. “Ahogy a tömeg egyre hangosabb lett, ő egyre jobban és mélyebben kezdte döfködni magát”. Úgy, ahogy volt, rohant be az életveszélyesen megsérült Morelandhoz a kórházba, ahol Moreland vallomást tett. “Azért tettem, mert a nő, akit szeretek, nem lehet az enyém”. Nem sokkal ezután meghalt.

A show valahogy lement, végére értek a műsornak, és azzal együtt a turnénak is. Az addig szokatlanul feldobott hangalatú Smith kedve jelentősen leromlott. Mire visszatért Londonba, a Fiction Records - melynek vezetője az a Chris Parry volt, aki esélyt adott 1978-ban egy négy számot tartalmazó kazettát neki elküldő Easy Cure-nak -  szóvivője kiadott egy közleményt:

“Nem hittük volna, hogy bárki is ilyet tesz valamely koncertünkön”, olvasható a közleményben. “Keserű vége lett a tegnap este történtek miatt az egyébként sikeres amerikai turnénak”

A Forum tragédia azonban csak egyike volt az együttes útjába kerülő nehézségeknek.

1986 során a karrierjük hihetetlen rendszertelen módon futott - ezt néha maga az együttes okozta, néha pedig olyan külső körülmények, amikre nem volt ráhatásuk - azóta, amióta Smith és Tolhurst elkezdtek gitárral és dobbal zenélgetni a Notre Dame általános iskolában 1972-ben. Minden nagy sikert, mint a Boys Don’t Cry-t, vagy a megtelt stadionokban történő fellépéseket, követett egy belharc a bandán belül, vagy egy újabb összeomlása Smith-nek - vagy valami olyan perverzió, mint Moreland öngyilkossága. Az egykori Három Képzeletbeli Fiú számára ez is egy újabb emlékeztető volt, hogy a popszakma milyen kiszámíthatatlan, sőt, olykor veszélyes tud lenni.