A hatvanas évek közepén nem lehetett kikerülni a Beatles-t vagy a Rolling Stones-t, így a fiatal Smith inkább úgy döntött, hogy egyenesen elmerül bennük.
“A nővéremnek és a bátyámnak megvolt az összes lemez tőlük, és ahelyett, hogy kisgyerekeknek való dolgokat hallgattam volna, én rockot hallgattam”, mondta Smith. Hét éves korára, bizonygatja, kívülről tudta a teljes Jagger & Richards és Lennon & McCartney repertoárt. Szintén a korai éveiben hallotta először a titokzatos, balsorsú zeneszerző-énekes Nick Drake zenéjét, akinek a visszafogott, borongós hangulatú stílusa volt jelentős és nagyon is érezhető hatása  Smith-re a korai The Cure időszakban. 10 éves volt, amikor először hallotta az 1969-es Five Leaves Left c. albumát, szintén a testvére, Richard jóvoltából. Csakúgy, mint Hendrix Purple Haze-ének esetében, a hatása most is azonnali és abszolút volt, bár Smith felismerte, hogy “Drake az érme másik oldalán volt; Hendrix-szel ellentétben ő nagyon csendes és visszahúzódó volt”.

Ezt a dalt RS az 1994-ben megjelent A holló c. filmhez írta. Magához A hollóhoz viszont nem csak ez a dal köthető, hanem a jóval korábban, 1982-ben (Pornography) megírt The Hangig Garden is, de nem a film kapcsán, hanem az eredeti, 1989-ben megjelent azonos című, James O'Barr által írt képregénysorozatban (The Crow) fedezhetjük fel az összefüggést. 

Egy különleges, hosszú instrumentális részekkel és rövid, de velős szöveggel bíró Closedown valódi kvintesszenciája az 1989-ben megjelent, és sokak által az együttes legjobbjának tartott Disintegration címet viselő albumának. Az album készítése során RS teljesen elmerült a tudatmódosító szerek (LSD) használatában, és ennek a hatása fokozottan meg is jelenik az album egészén.

Smith hithű katolikus környezetben nevelkedett, és ennek eredményeként a benne felmerülő kérdések isten létezésével kapcsolatban az 1981-es, fokozottan komor Faith albumon jelentek meg. Ragaszkodik ahhoz a történethez, miszerint anyjával egyszer elutaztak Vatikánvárosba, ahol találkozott a pápával: “Nem a jelenlegivel, hanem azzal, aki kb. ezelőtt hárommal volt a pápa, - mondja - A Szt. Péter bazilikában voltam, ahol tömeg volt és , és őt behozták egy székben, én pedig megragadtam a kezét”.

Egy gyönyörű szerelmes dal a Catch, ami furcsamód egyszerre kapcsolódik Rocky Balboához, az LSD-hez, a JFK reptérhez és Dredd bíróhoz, de vajon hogyan? Ennek fogunk ma utánajárni.
1987-ben a Kiss Me Kiss Me Kiss me albumon jelent meg ez a csodálatos, réveteg szerelmes dal, ami nem csak szépséges dallamával, de a szövegével is azonnal felhívja a figyelmet magára. A dal születésének a körülményeiről többféle magyarázat is keletkezett, amiket máris megosztok veletek.

 Első fejezet

“Crawley is grey and uninspiring with an undercurrent of violence. It’s like a pimple on the side of Croydon.” 

“Crawley szürke és demotiváló, némi rejtett erőszakkal. Olyan, mint egy pattanás Croydon oldalán.” - Robert Smith

Bár félúton fekszik London és Brighton között - előbbitől 35 mérföldnyire délre, utóbbitól, ami a déli parton fekszik, északra, de Crawley aligha olyan város, ahol a zenei forradalom magjait hintették el. Egy író szerint a város olyan, mint “egy lábtörlő, amibe beletörlöd a lábad, mielőtt a vidéket elhagyva Londonba mész”. Amikor a Smith család 1966-ban átköltözött ide, a londoni klubok -  mint például a The Marquee, ahol a 60-as évek közepén a The Who ígért (és kínált) “Maximum R&B”-t, és a The Bag O’Nails, ahonnan elkezdődött Jimi Hendrix szupernova-szerű felemelkedése - mintha egy másik bolygón lettek volna. Nem tűnt túl valószínűnek, hogy a főutcáján úgy sétálnának fel és le a Carnaby Street-i divat (egy, a Soho-ban lévő híres bevásárlóutca Londonban, kb. mint Budapesten a Váci utca - szerk.) elkötelezettjei, mint a pávák.

 Az Object az együttes korai, post-punk korszakában született, a bemutatkozó albumon, a Three Imaginary Boys-on jelent meg 1979-ben. A szöveg nincs túlbonyolítva, hasonlóan a korszakra jellemző többi alkotáshoz, de már itt is megfigyelhető a dalszövegeikre oly jellemző mögöttes tartalom, ugyanis a dal maga az irónia megtestesítője.  

Ma egy fordítást hoztam nektek a 2006-ban megjelent Never Enough - The Story of The Cure című, Jeff Apter által írt könyvből. A könyv prológusa olvasható alant.

Never Enough The Story of The Cure - The Cure’s Biography by Jeff Apter, 2006

A The Cure története

Bevezetés

Los Angeles Forum

July 27, 1986

Jonathan Moreland nem tartozott ide. Olyan tinédzserek és huszonévesek vették körül, akiknek az arca kísértetiesen fehérre volt festve, rúzsuk véletlenszerűen felkenve, mintegy kozmetikai tisztelgés gyanánt az új anglo-pop hősük, Robert Smith előtt. Moreland, aki cowboy csizmát és hozzá illő kalapot viselt, volt a megtestesült anakronizmus maga. Úgy tűnt, mintha eltévesztette volna az irányt Nashville felé, és nem találná a hazafelé vezető utat. A The Cure határozottan nem olyan bandának tűnt, amint akiket ő kedvel.

Ez a dal sokak kedvence, nem teljesen érdemtelenül. Az együttes első igazi kereskedelmi sikere volt, ezzel törtek be legelső alkalommal a UK Top 10-be. Az addig megismert borongós, depresszív dallamoknak itt a nyomát sem találjuk - és igen, ez is a The Cure, ez is Robert Smith. Visszaemlékezések szerint akkoriban, kiadói nyomásra az együttesnek nagy szüksége lett volna egy popos, szerethető, slágeres számra - hát Robert írt egyet. Azóta is milliók dúdolják felszabadultan, ütemre mozogva "paparaparappa pappa...", sőt vidáman táncra perdülve ezt a dalt, anélkül, hogy belegondolnának: ez a dal bizony egy szerelmi paktumról szól igazából. Két szerelmes öngyilkos paktumáról, mesteri módon becsomagolva egy fülbemászó dallamba.